“Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.”
(Reményik Sándor)
Füleskét elengedtük, a rák legyőzte idős szervezetét.
Több mint egy évet töltöttél velünk, igazi nehéz, reménytelen eset voltál, de küzdöttél becsülettel idáig. 
Nem találtunk neked sem gazdit, tudtuk mikor bekerültél hozzánk, idősen, daganatos fülekkel, nózival nem lesz egyszerű ez neked. A remény időnként felcsillant egy egy érdeklődő levélben, de te már csak a mi cicánk maradsz örökre. A te családod mi voltunk és te a miénk, hiányzik okos kis fejed, hatalmas tested robogása játék közben.
Nagy küzdelem volt, küzdelem az életedért a gazdáddal, a sok műtéttel, kezeléssel, most már nem fáj semmi.
Borzasztó volt látni az utolsó két hetedet, ne haragudj ránk, megpróbáltunk mindent.
Egy csillaggal több ragyog az égen, fényesen, világítva mutatva az utat mindenkinek!
Nyugodj békében Füleske!
